Életének 88. évében elhunyt Dr. Bitó János Ybl Miklós-díjjal és Kotsis Iván Emlékéremmel kitüntetett építészmérnök, a Lakóépülettervezési Tanszék professor emeritusa, egykori tanszékvezetője. Búcsúztatása 2026. július 31-én pénteken 12:45-kor kezdődik a Farkasréti Temető Makovecz ravatalozójában.
A tanszék Perényi Tamás személyes hangvételű gondolataival búcsúzik:
Az alkotóművészek között mindig vannak olyanok, akiket a többiek az Embernek hívnak. Minden bizonnyal azért, mert ők nemcsak szakmájuk elismert mesterei, hanem mert humánus, emberközpontú szemléletük egyensúlyban van művészi hitvallásukkal. Köztünk, építészek között ez a megállapítás megkérdőjelezhetetlenül Bitó Jánosra volt igaz. Fontos volt számára az építészeti minőség, az arányok szépsége, a részletek finomsága, de semmi sem írhatta felül azt a tényt, hogy embereknek tervezünk, az ő igényük fontosabb a design-nál. Nem tudta elfogadni a számokon, a megtérülésen alapuló megbízói szándékot, a befektetői szemléletet. Talán ez is oka volt annak, hogy nincs sok megépült háza, de amit kiadott a kezei közül, abban nem volt rossz kompromisszum. Szerette a kollégáival közösen tervezett dunaújvárosi alacsony intenzív telepet, amely egyszerű, szép házaival, az épületekkel azonos minőségben tervezett zöldfelületeivel egy rendkívül otthonos világot teremtett, melyet az ottlakók is folyamatosan visszaigazoltak. Az emődi városháza hivalkodásmentes, jó arányú épülete pedig bizonyság arra, hogy egy modern épület sem avul el, ha a terv központi eleme az emberarcúság. Feleségével, Mártával való közös munkáik, szobrász-építész páros alkotásai a hosszú kapcsolatuk kézzelfogható megtestesülései.
A puritán szemlélet hatotta át tanári működését is: az átlagos hallgató érdekelte, tudta, hogy a kiemelkedők úgyis a saját útjukat fogják járni. Nem izgatta a titulus, az előrejutás vágya, mégis tanszékvezető lett, éppen az emberi kvalitásai miatt. A vaskalapos tanszékből egy, a hallgatók által is vonzónak tartott helyett teremtett. A tervek mögött is mindig a hallgatók küzdelmét látta. Egy félévvégi oktatói értékelésen egy nagyon gyenge terv került elénk, de János mégsem akarta megbuktatni. Én fiatal tanársegédként nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg: ha rossz a terv alaprajza, rá se lehet nézni a metszeteire, homlokzataira és az egész terv összképe pocsék, akkor mi a jó benne? János lassan felnézett a szemüvege felett és nyugodt hangon, de már kicsit mosolyogva azt mondta: „Helyszínrajzban verhetetlen”.
Nem szerette viszont a vezetéssel járó küzdelmeket, a kicsinyes vitákat, így nem sokkal azután, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt azonnali hatállyal kérte a felmentését. Nekem annyit mondott, hogy a családban mindegyik férfiember 72 éves korban halt meg és ő szeretne még 10 évet az unokáival tölteni. Nem szakadt el azonban a tanszéktől, megírta azt a könyvet, amiből azóta már egy generációnyi építész tanult.
Ezalatt a 10 év alatt ez sokszor eszembe jutott, közeledvén az a bizonyos 72. születésnap, a feszültség csak nőtt bennem, ami csak azután csökkent, hogy János makkegészségesen élt tovább. Mikor azonban a 75. születésnapján ünnepeltük őt tanszéki körben, pezsgőspohárral a kezünkben, az ünnepi beszéd elején azt találtam mondani, hogy „János jól átvertél minket”. A kollégák megrökönyödését János mosolya oldotta, ő emlékezett korábbi mondataira, bár arra azért nem számított, hogy ezt az orra alá dörgölöm.
Jó érzéssel vette át a Kotsis-emlékérmet, az építészek által talán legjobban becsült elismerést, ha valaki igazán megérdemelte ezt a kitüntetést, akkor ő volt az, mégis, nem sokkal az átadás után odaadta az érmet nekem, mondván én úgysem kaphatom meg, mert az odaítélő kuratórium tagja leszek még hosszú ideig. Nem akartam megsérteni, többször vissza szerettem volna adni, mindig finoman elutasított. Most már csak a családnak tudom odaadni, rendkívüli szomorúsággal.
Megadatott neki, ami a legfontosabb volt számára: a legkisebb unokája is emlékezni fog rá.
kép: A Bitó-család jóvoltából.
